A Jó Isten szolgálatában...
Elérkezünk a templomhoz, még mindig lépcsőkön haladunk fölfelé. Kinyílik az ajtó, belépünk, és még mindig fölfelé megyünk. Maga a hajó is emelkedik a szentély felé. És a tündöklő fényben megjelenik az oltár, a Szentháromság képe, ott áll a pap aranyos miseruhában, és minden telve van eddig soha nem látott ragyogással. A mellettem lépkedő öcsémmel meg voltunk győződve, hogy a mennyországban vagyunk.
Később egy fiatal pap Szent Kristóf életét mesélte el egy erdei kiránduláskor. Egy tisztáson ültünk. A történet szemléletes képei megmozgatták a képzelőerőnket. Ez a Kristóf mindig a legnagyobb urat kereste. Szolgált kisebb-nagyobb hatalmasságoknak, főuraknak és méltóságoknak. És arra lett figyelmes, hogy mindegyik megrettent, ha egy még nagyobb úr neve jött szóba. Legvégül a gonoszhoz szegődött el. Sokat ártott amerre csak megfordult. De egyik alkalommal egy kereszt tövében arra lett figyelmes, hogy a Megfeszített mellett elhaladva a Sátán is megijedt. Így talált el végül a jó Istenhez. Talán jelképes út volt ez, engem mélyen megérintett.
Sok pappal találkoztam, míg gimnáziumba kerültem. Bár inkább nagyon egyszerűen viselkedtek, mégis volt bennük valami számomra több, mint a más foglalkozású embereknél. Szívesen kerestem a társaságukat. Gimnáziumban a ferenceseknél nagyot kellett fejlődnöm, és a szerzetesek kiváló minták lettek: a szorgos kétkezi munkában, a megfontolt beszédben, a fájdalmak elfogadásában és elviselésében, a magukat észrevétlenné tevő áldozatosságban, a belső imában, amik fokozatosan tárultak fel előttem. Az úr Jézus embereken és apró egyre jobban kiteljesedő, önmagukon túlmutató képeken, benyomásokon keresztül talált utat a lelkemhez. A Végtelen felé tettek érdeklődővé, fogékonnyá.
A főiskola, az egyetem a szellemi képességeimet nyitogatta. Élveztem a gondolatok gazdagságát, a teljesség felé megnyíló érzelmi-akarati életet. Bár szinte minden érdekelt, mégis a Szent örvénylő titka vonzott közel magához. Kezdő szerzetesként találkoztam a karizmatikus mozgalommal. Tanultam az imádásból fakadó őszinte és egyszerű megnyílást és missziót. Elmélyítették hitemet és gondolkodásomat a szentek bölcsességei, mint „Uradért Uradat bátran odahagyd!”, vagy „Istenem Te vagy minden.”, vagy „Kisebb szeretet távozz tőlem, mert én a nagyobb Szeretetbe szerettem bele!”
A templom, a Szentség lakozó sátra egész életemre erős, intenzív hatással bír. Bár beléphetek a szentek szentjébe és közelében lehetek a Felséges Királynak, mégis újra és újra kívánatos és elérendő, soha be nem teljesülő, nyugtalanító, hívogató az örök öröm elnyerése. Ministráltam, felolvastam, részt vettem a liturgikus szolgálatban. Ma 63 évesen is azt élem át, hogy életem legértelmesebben eltöltött ideje, amit a Legfőbb Jó mellett töltök.