Miért lettem keresztény?

Ateista családba születtem, egész gyermekkoromban azt hallgattam, nem számíthatok senkire, csak magamra, nem bízhatok senkiben, csak magamban, Isten és a túlvilág létezését nem bizonyították, a másvilágról még senki nem jött vissza, hogy ennek ellenkezőjét állítsa. Mindez akkora hatással volt rám, hogy templomban, misén sosem vettem részt, húsz évesen, a most már sógorom ferences ballagásán voltam először úgy templomban, hogy ott misét tartottak, de ki kellett mennem a szertartásról, mert rosszul éreztem magam. Ugyanakkor már gyerekként is úgy éreztem, nem lehet, hogy csak anyag van a világon, ha meghalunk, nincs semmi, kukacok martalékává leszünk, akkor pedig mi értelme ennek az egész földi létnek.

Tizennégy éves lehettem, amikor a három évvel fiatalabb unokahúgom – akinek a családja szintén nem hívő – megkérdezte, hiszek-e Istenben. Azt válaszoltam, hiszek egy mindenek fölött álló hatalmasságban, erőben, mert kiábrándító lenne, ha csak mint anyag léteznénk, és nem lehetünk csak mint anyag, ha érzünk és gondolkodunk, van lélek, amellyel ki tudja mi történik a halál után. De Istent akkor még azonosítottam a keresztény vallással, amely nagyon távol állt tőlem. Az isteni erő létezésében hittem, mert legbelül éreztem, hogy van, kell lennie, hiszen ember egyedül nem alkothat olyan csodákat, mint például a gótikus templomok.

Tizenhat évesen megadatott, hogy járhattam a chartres-i katedrálisban, ahol elfogott az az érzés, hogy kell, hogy létezzen Isten, mert ilyen gyönyörűséget alkotni ember nem képes isteni segítség nélkül. Huszonnégy évesen keresztelkedtem, de nem belső meggyőződésből. A férjem szerette volna – legfőképpen az anyukájára tekintettel – az egyházi esküvőt. Ezt követően viszont soha nem  erőltette, hogy menjek vele misére. Azért eljárogattam, főleg családi alkalmakkor.

A 2018 őszén indult katekumen képzésre sem igazi belső meggyőződésből jelentkeztem, hanem barátnőim miatt. Nem akartam kimaradni egy számukra fontos dologból. A kilenc hónap alatt aztán lassan megtörtént, hogy most már késztetést érzek arra, hogy a szó minden értelmében jelen legyek a miséken, és ha zaklatottabb lelkiállapotban is megyek, megnyugszom. Nyár elején – nem sokkal a bérmálásom után – volt a kis keresztlányom elsőáldozása, ahol is engem kért meg, hogy kísérjem be a templomba. Szerintem én voltam a legbüszkébb és a legboldogabb a kísérő felnőttek között.

Bár még mindig úgy érzem, hogy nagyon az elején járok, de végre elindultam az Isten felé vezető úton, és talán választ is kapok arra a gyermekkorom óta foglalkoztató kérdésre, mivégre is vagyok ezen a világon.

Káldiné Magda Henriett